A legelső dolog, ami eszünkbe jut Kínáról, az a Nagy Fal, amit Csin Si Huang-ti császár kezdett építtetni az országa észak-nyugati határait fenyegető nomádok miatt. A közkeletű legenda szerint egyetlen olyan emberkéz alkotta építmény a Földön, amit az űrből is látni lehet. Nos, nem lehet látni, legalábbis emberi szemmel nem, műholdakkal viszont igen, de hát azokkal akár azt is látni lehet, hogy jelen pillanatban éppen milyen teát kortyolgatok a monitor előtt ülve.
Az iskolában természetesen tanultunk a legfontosabbnak tartott kínai felfedezésekről is, ilyen például a puskapor, papír, vagy éppen a porcelán. Amit azonban nem tanítanak az iskolában, pedig bizonyosan a kínai kultúra terjedésének köszönhetjük, az a tea, és a kínai teaszertartás.
Mi magyarok, szinte mindent teának hívunk, ami növényi eredetű és forró vízben áztatjuk, vagy főzzük ki. Nekünk tea készül a bodzából, a csalánból, gyömbérgyökérből és a csipkebogyóból is és még összefoglaló nevet is adtunk a gyógynövényekből készült főzeteknek, herbateának hívjuk őket. A szárított gyümölcsökből készült forrázatot vagy ázalékot is teának nevezzük, pedig ezeknek a gyümölcsteáknak, vagy a herbateáknak az ég egy adta világon semmi közük nincs az igazi teához, azaz a Camelia sinensis nevű növényhez. A magyar hétköznapi teaivási szokásokra leginkább az orosz és az angol hagyományok voltak kifejezett hatással, de még ezeket is erősen lebutítottuk. A mi teánk ugyanis sokkal inkább tealeves, mint valódi tea. Erősen hígított, cukorral, mézzel és citrommal ízesített teát iszunk reggel, délben és este, csak úgy magában, vagy az étkezésekhez.

 

11086778_1053123791368331_1225882760_o

Fotó: ©Laczkó Sándor

 

Az igazi tea azonban nem így készül, a teakészítési és teafogyasztási szokásaink köszönőviszonyban sincsenek a kínai eredetű teázással. Hogy a kínai teaszertartás mitől és mennyiben más, mint amit mi teázásnak hívunk, majd egy későbbi cikkben még szót ejtek, de előbb szeretnék bemutatni egy kínai üzletembert, aki miután átlépte a magyar országhatárt, alig egy év leforgása alatt megnyitotta első kínai teaházát az Astoriánál, a Dohány utcában, a zsinagógával szemben.
Itt, ezen a ponton kell figyelmeztetnem a Kedves Olvasót, hogy ne egy szokványos, pörgős kérdezz-felelek jellegű interjúra számítson, sokkal inkább egy lassabb folyású történetre, melyben igyekszem visszaadni azt a közvetlen, néha egészen komoly, néha kuncogós, vidám hangulatot, ami egyébként interjúalanyom „alapértelmezett beállítása” is egyben, aki türelmes, körültekintő és nyugodt, illetve az általam ismert kínaiakhoz képest sokkal visszafogottabb ember. Beszélgetésünk során többször is észrevettem, hogy a szemüvege felett kukucskálva figyel, ami egyszerre kölcsönöz személyének kedves és huncut, ugyanakkor titokzatos hangulatot. Megszoktam már a kínaiak látványát, de rájöttem, hogy sosem figyeltem meg őket igazán. Interjúalanyom arcvonásait, gesztusait kutatva néha úgy éreztem magam, mintha egy addig súlyos és nehéz függöny válna egyre finomabbá, áttetszőbbé. Az engem is nyilvánvalóan befolyásoló sztereotípiák mögül kirajzolódott egy hús-vér ember alakja, kultúrája, aki egy bizonyos pontig az életébe is bepillantást engedett.

 

11096801_1053123804701663_1742214921_o

Fotó: ©Laczkó Sándor

 

Biao Liu úr – a továbbiakban a keresztnevének egy udvariasabb formájában, Liu úrként fogom említeni– Guangzhou-ból származik. Ezt a várost mi leginkább Kantonként ismerjük, és a második legelterjedtebb kínai nyelvjárás is innen ered. Liu úr is a kantonit beszéli, de természetesen a hivatalos kínai nyelvként elismert mandarint is érti. A két nyelvjárás közötti különbségnek interjúnk készítése során sok vidám pillanatot köszönhettünk, hiszen ő nem igazán beszél és keveset ért magyarul, csak nagyon keveset angolul, az én angolom a nyomába sem érhet az övének, ráadásul egy kukkot sem értek a kínaiból. Mivel kínai-magyar tolmácsunk nem volt, számítógépes programot vettünk igénybe az interjúhoz. Ennek köszönhetően szerfelett vidám, néha tréfás félreértésekkel tarkított hangulatban beszélgettünk és teáztunk, amit számos alkalommal voltunk kénytelenek megszakítani egy-egy benézett kifejezés miatt, amit előbb értetlenség, majd térdcsapkodós nevetés követett. Kénytelen voltam belátni, hogy Liu úr hamarabb fog megtanulni magyarul, mint én bármelyik kínai dialektust minimális szinten megérteni.
Szerencsére volt egy segítségem is Tardy Tamás személyében, aki ugyan szintén nem beszéli sem a kantonit, sem a mandarint, viszont – Liu úr munkatársaként– nagyszerűen ért Liu-nyelven, azaz a teaház tulajdonosának angol-magyar-kínai szavakkal cizellált gesztusnyelvén. Mivel egyikünk sem beszéli a másik nyelvét, így kénytelenek voltunk a metakommunikáció iránti fogékonyságunkat felturbózni… és még ez sem jelent biztos alapot, hiszen ő kínai, én pedig európai vagyok, és nyilvánvaló különbségek vannak a metakommunikációs készleteink között is.

 

11069806_1053123998034977_2044464191_o

Fotó: ©Laczkó Sándor

 

Mindenesetre az átlagosnál jobban hagyatkoztam a beszélgető partnerem gesztusainak megfigyelésére és értelmezésére, mint általában. Érdekes élmény volt, már csak abból a szempontból is, hogy mennyire más, mennyivel több, mennyivel mélyebb a kontakt két ember között, ha nem értik egymás nyelvét. Egyfajta intimitással vegyes figyelem-koncentrációs gyakorlat, melyben a megértésben többet segít az igazi odafigyelés és egy kedves mosoly, mint a puszta szavak.
No, de vissza a kályhához!
Liu úr otthona Foshanban van, ahol a legendás Wong Fei-hong és a Wing Chun kung-fu nagymester, Yip Man is született. A teaházai – szám szerint négy– Kantonban vannak. Magyar közmondással élve elég messze esett az almafától, az édesapja ugyanis zenész, erhun és hagyományos kínai hangszereken játszik. Liu úr maga a bankszakmát hagyta ott tizenöt évvel ezelőtt, hogy megnyissa az első teaházát. Felesége – a magyarul leginkább Szép Nap-nak fordítható – Wanqing a teaházak pénzügyi menedzsere, Liu úr pedig a beszerzéssel, a kereskedelemmel és a minőségellenőrzéssel foglalkozik. A pár közös története egészen a gyerekkorukig visszanyúlik, hiszen tizenegy éves koruk óta ismerik egymást. Két fiuk van, tíz és három évesek, magyar-kínai iskolába járnak, ahol a tanárnőjük az egyszerűbb érthetőség kedvéért magyar nevet adott nekik. Itt megjegyezném, hogy ezt a gesztust természetesen sem Liu úr, sem a felesége, sem pedig a gyerekek nem érzik sértőnek, vagy bántónak, sőt. Liu úr szerint megszokott dolog, hogy egy kínai ember idegenben más nevet kap, és nem is várják el tőlünk, hogy megtanuljuk kiejteni a neveiket. Ne feledjük, hogy a kínai nyelvben ugyanaz a szó a hanglejtéstől függően egészen mást jelenthet, ezért sokkal kényelmetlenebb számukra egy rosszul kiejtett nevet elfogadni, mint egy magyar keresztnevet viselni.
Természetesen megkérdeztem tőle, hogy miért pont Magyarországra jött teaházat nyitni, a válasz pedig elég meglepő volt. Túl azon, hogy nálunk elég népes a kínai közösség és hazánknak nagyon jó híre van Kínában, kiderült, hogy a magyar törvények és jogszabályok sokkal jobban kedveznek egy kínainak a letelepedéshez és egy vállalkozás elindításához, mint máshol Európában. A másik oka a légszennyezettség hiánya. Nekem, mint aki a Nagykörúton lakik és számosszor kénytelen például a nyári csúcsforgalomban az autók között szlalomozni, szinte hihetetlen, hogy Liu úr szerint Kantonhoz képest Budapest az alpesi levegő otthona. Kantonban ugyanis az ipari körzetek nem a város peremén vannak, hanem akár közvetlenül az iskolák mellett, a város légszennyezettsége elképesztően magas, nagyon sokan ki sem lépnek az az otthonukból szájmaszk nélkül.

Mint azt fentebb említettem Liu úrnak négy teaháza és három tearaktára is van Kantonban. Több is volt, de ezeket a magyarországi utazás előtt felszámolta, a megmaradtakat pedig a testvérére és a sógorára bízta. Megmaradt tearaktáraiból is szállíttatja a teákat Magyarországra. Raktáraiban igen tetemes mennyiséget halmozott fel sheng puerh teából. Ez a teafajta ugyanis minél érettebb, annál többet ér, így Liu úr nem csak kereskedik a teával, de tulajdonképpen tőzsdézik is.
Mivel alig egy éve él itt, egyelőre még nagyon keveset tud a magyar kultúráról, de ő is és a családja is igyekeznek beilleszkedni, alkalmazkodni. Szándéka szerint a teaház megnyitásával egy csipetnyi igazi Kínát szeretne hozni Magyarországra, megmutatni, hogy Kína nem egyenlő az olcsó pólók és márkautánzat táskák dömpingjével. Elsősorban nem a pénz az, ami motiválja, hanem a kínai hagyományok és kultúra, ezen belül is a tea és a teázás megismertetése velünk, magyarokkal. Tisztában van azzal, hogy Magyarországon vannak, akik fenntartással kezelik az idegeneket, de neki nincsen erről személyes tapasztalata, őt kedvesen szokták fogadni.

 

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

 

Mivel szakértőnek számít a szakmában, miután ide költözött, többször is hívták előadást tartani a puerh teáról. Liu úr reményei szerint Budapesten vannak olyan emberek, akik fogékonyak a kínai kultúrára és „akikhez még nem ért el a kínai tea”. Ő maga is észrevette természetesen, hogy nem egy, nem két konkurenciával is számolnia kell, éppen ezért olyan teákat hozat a raktáraiból, amelyek nálunk kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek, így színesítik a magyarországi teapalettát.
Mivel kíváncsi voltam, megkérdeztem tőle, ő hogyan lát minket, illetve szerinte milyen különbségek vannak a magyar és kínai emberek mentalitásában. Liu úr szerint, ahogy a kínai embereket, úgy a magyarokat sem lehet általánosítani, így inkább a munkamentalitásra koncentráltunk. Míg nálunk a munka elosztásán és a saját munkaterületünk iránti felelősségen van a hangsúly, addig Kínában a munka megosztásán és a megosztott felelősségen. Ők közösségben gondolkodnak, kooperációban élnek és dolgoznak, a magyar mentalitás túlnyomórészt önérdek érvényesítő, ugyanakkor szeretünk szakérteni ott is, ahol semmi keresnivalónk sincsen. (Mindig, mindenki, mindenhez ért, tolja a frankót, megmondja a konkrétot.) Furcsa és kijózanító élmény volt egy idegen kultúra szülöttének szemén keresztül látni a magamét. Itt kell hozzátennem, hogy interjúalanyom a beszélgetésünk során említette, hogy tisztában van azzal, hogy sajnos nem egy honfitársának köszönhetően kialakult mára egy kép a kínai emberekről, ami sajnálatosan nem mindig pozitív.
Remélem, hogy a Kedves Olvasó kíváncsiságát sikerült felébresztenem, és a közeljövőben személyesen is ellátogat a Budapest, VII. Dohány utca 5/B alá a Levél Teaházba, ahol Liu úr és Tamás igazi szakértelemmel, odaadással és szeretettel várja a vendégeket egy tealevélnyi Kínával.
Az Olvasó riportere:
Kovács Rhewa Andrea

Legközelebb: főszerepben a tea, és kínai teaszertartás.

 

OLYMPUS DIGITAL CAMERA